akvarell, gipszel alapozott pamutvászon
70 x 100 cm
2009
2010. december 29., szerda
2010. december 19., vasárnap
A rejtélyes bot / The enigmatic staff
A bot a fészer sarkába támasztva állt, tulajdonosa távollétében uralta az egy négyzetméternyi teret, ahol rajta kívül semmi más nem volt. A csenevész vadalmafa két kiugró ágára került hullámpala-darab lett a tákolmány teteje, oldalai karók és gallyak szövedékébe tűzdelt szélvédő-és bádoglemezek meg más alkalmas hulladék voltak, s hogy készítője otthonosabbá tegye az aprócska enteriőrt, foszló madzagköteget, rongydarabokat aggatott belső falaira. Csupán eső ellen védett, ajtaja sem volt, leülni nem, állni lehetett csak benne a botra támaszkodva, aminek valószínűleg ez volt az egyetlen funkciója.
Aki ide tévedt, és benézett ebbe az odúba, annak tiszteletet parancsolt a magányos husáng, és illetéktelen betolakodónak érezte magát, amikor szembekerült vele. A bot jól metszhető héjába valaki ismeretlen jeleket vágott, amelyek lentről felfelé, spirálvonalban írták tele alsó részét, nagyjából félmagasságban véget érve. Volt, akinek úgy rémlett, hogy a botot ő hagyta itt valaha, amikor egy szűnni nem akaró esőt szemlélve dőlt rá a biztos fedezékben, de a rajta lévő írásra nem emlékezett. Másokban meg az derengett fel – erre járván, megállva a kalyibánál –, hogy egykor ők hordták egybe az esővédő alkotmányt, de homályos emlékeikben sehogy sem találták a botot.
Aztán jött valaki, elolvasta az írást, majd befejezve a megkezdett mondatot végigrótta a jeleket a bot tetejéig, és továbbállt vele, eltűnve lassan az egyre gyérülő fényben.
Aztán jött valaki, elolvasta az írást, majd befejezve a megkezdett mondatot végigrótta a jeleket a bot tetejéig, és továbbállt vele, eltűnve lassan az egyre gyérülő fényben.
2010. december 9., csütörtök
2010. december 3., péntek
2010. november 21., vasárnap
2010. november 14., vasárnap
2010. november 13., szombat
2010. október 31., vasárnap
2010. szeptember 8., szerda
Beethoven és Chopin találkozása a Malom-gáton / Encounter of Beethoven and Chopin on Mill-Dam(Land art action)
Munkaötletem alapja a világhírű japán orvos Masaru Emoto vízzel kapcsolatos felfedezése volt, miszerint a víz minden hullám-természetű jelenség információit: energiáját képes fölvenni kristályszerkezetének megváltoztatásával.
Vizet preparáltam befőttes üvegekben. Az egyik üveg víz, a CD lejátszóra téve, Beethoven V. és VI. szimfóniájának hullámait vette át,
a másik pedig Chopin zongoraművekét.
A Malom-gáton három pontot jelöltem ki, két közeli dombon kis emelvényeken helyeztem el a vízzel teli üvegeket. Harmadik pontként, a két domb között, egy ökörfark-kórót, karókat ütve köré.
Elsőként „kettős portrékat” fotóztam a növénnyel, aztán a befőttes üvegek tartalmát rálocsoltam a tövére, s közben magam is ittam a vizekből.
Vámospércs, 2008.
2010. szeptember 2., csütörtök
Land art action for a poemEgy esetlegesen bejárt útvonal állomásain - karók leütésével jelölve meg azokat - keletkezett az írás. Indulási pont a magasságmérő jelzőoszlop volt, a találomra felnyalábolt karók száma pedig 11. A madzag kifeszítésével a vers születésének megközelíthetetlen folyamatát szerettem volna láthatóvá és egyszerű módon szemléltethetővé tenni. Menet közben minden véletlen apró történés önmagán messze túlmutató jelentést kapott és állt össze szétbonthatatlan egységgé.
Vámospércs, 2008
Két pont között legrövidebb út a költészet
(Egy malom-gáti land art munka dokumentuma)
1 = 1
Olykor hallgatni készül a csend is: talán ez
lehet az origó; ilyenkor a dolgok egymásra
aggatva, ferdén lógnak a semmi szélén.
Sem nem állnak, sem nem zuhannak.
2 = 2
Piros és fehér: Nap és Hold jelzőszínei
koszlanak a kis oszlop oldalán; mellemig
ér csak, mint belül az univerzum, kényelmesen
elfér, majd a torkomig duzzad, és csöndesen
várja, amíg végleg kiegészül.
3 = 3
Innen nincs tovább! Hazudni lehetetlen,
és menekülni sem tudsz (kérdés persze, honnan
hová). Szívverésed egy a fű meg az apró
pöfeteg vágyaival, a test hullámai emlékeznek
a zenére, és ez most megtörténik visszafelé is.
A világ, mint rezgőre állított készülék, üzen.
4 = 4
Mi lenne, ha ezer évre eltűnne a szappan,
ötlött fel bennem egy reggel, fürdés közben.
Ha ez megtörténik valami oknál fogva,
oly természetes lesz hiánya, mint mondjuk
az első csontfurulyát formáló igény. És mire újra
lesz szappan, addig talán megtisztul az ember.
5 = 5
Az origó rendben, de a végpont nincs
kitűzve. Talán az egykori iskola helyén lesz,
a domb alján, vagy a fölötte szitáló
gyermekrajzok házainak ablakán…
mint a harmat lepik meg a füvet nemsokára.
6 = 6
Odáig – mostmár – bukórepülésben is szállhatsz…
Nem várt fordulatként, közben, a spóratartó
edényekbe visszaszáll a barna por, a levegő
a dombok fölött hirtelen megtisztul a pollenektől,
tüdőm pedig frissen mosott vászonként
lóg megint az ég kék madzagjain.
7 = 7
Fordítsd el néha a tekinteted, könnyedén,
cipődre és az útra hull fonala folyton,
ahogy letekeredik a lassanként
üresen maradó spulniról.
8 = 8
Visszamenni újra és újra valamiért…
ki mit szólt öt éve, ötezer éve, és hogyan
talált szavakat negyvenezer éve – mindig
ugyanazon a csapáson – kőig, folyópartig,
kiszáradt fáig; visszamenni megint,
megtalálni, aztán kihűlni a pillanatban.
9 = 9
Milyen messzire jutottál Naptól és Holdtól!
Lassan elfogynak karóid. Még van kettő,
de mindjárt vége. Csak jársz oda-vissza,
egyre jobban elnehezülve, mint lomha állat
a ketrecében, emberi gondjaid elejtve…
(fölötted seregélycsapat rajzol hálót a magasba).
10 = 10
Egy elzörgő szekér nyomán és a bizonyosság,
s talán a semmi: kulcsszavak egy régi
mondatban… Szekér zörög a távoli úton
ebben a pillanatban, de a szavak
nincsenek sehol.
11 = 11
Van úgy, hogy azt hiszed, elejtetted
a fonalat. Nem találod a kezeid, vagy a lábad,
tested üres. De akkor, váratlanul, valaki
mindezt visszaadja. Sorsmátrixod bizonnyal
érthető lesz, de a kegyelem felfoghatatlan.
12 = 12
A végén el is tévesztheted (közben is persze),
rossz helyre ülsz, vagy állsz, ritmust
vétesz. Utolsó karód földbe ütve eltörik.
Megérkezel. Visszanézve látod,
hogy a kezdetekhez értél. Az origó te vagy,
és úgy tűnik, a Nap-Hold oszlop is.
(Egy malom-gáti land art munka dokumentuma)
1 = 1
Olykor hallgatni készül a csend is: talán ez
lehet az origó; ilyenkor a dolgok egymásra
aggatva, ferdén lógnak a semmi szélén.
Sem nem állnak, sem nem zuhannak.
2 = 2
Piros és fehér: Nap és Hold jelzőszínei
koszlanak a kis oszlop oldalán; mellemig
ér csak, mint belül az univerzum, kényelmesen
elfér, majd a torkomig duzzad, és csöndesen
várja, amíg végleg kiegészül.
3 = 3
Innen nincs tovább! Hazudni lehetetlen,
és menekülni sem tudsz (kérdés persze, honnan
hová). Szívverésed egy a fű meg az apró
pöfeteg vágyaival, a test hullámai emlékeznek
a zenére, és ez most megtörténik visszafelé is.
A világ, mint rezgőre állított készülék, üzen.
4 = 4
Mi lenne, ha ezer évre eltűnne a szappan,
ötlött fel bennem egy reggel, fürdés közben.
Ha ez megtörténik valami oknál fogva,
oly természetes lesz hiánya, mint mondjuk
az első csontfurulyát formáló igény. És mire újra
lesz szappan, addig talán megtisztul az ember.
5 = 5
Az origó rendben, de a végpont nincs
kitűzve. Talán az egykori iskola helyén lesz,
a domb alján, vagy a fölötte szitáló
gyermekrajzok házainak ablakán…
mint a harmat lepik meg a füvet nemsokára.
6 = 6
Odáig – mostmár – bukórepülésben is szállhatsz…
Nem várt fordulatként, közben, a spóratartó
edényekbe visszaszáll a barna por, a levegő
a dombok fölött hirtelen megtisztul a pollenektől,
tüdőm pedig frissen mosott vászonként
lóg megint az ég kék madzagjain.
7 = 7
Fordítsd el néha a tekinteted, könnyedén,
cipődre és az útra hull fonala folyton,
ahogy letekeredik a lassanként
üresen maradó spulniról.
8 = 8
Visszamenni újra és újra valamiért…
ki mit szólt öt éve, ötezer éve, és hogyan
talált szavakat negyvenezer éve – mindig
ugyanazon a csapáson – kőig, folyópartig,
kiszáradt fáig; visszamenni megint,
megtalálni, aztán kihűlni a pillanatban.
9 = 9
Milyen messzire jutottál Naptól és Holdtól!
Lassan elfogynak karóid. Még van kettő,
de mindjárt vége. Csak jársz oda-vissza,
egyre jobban elnehezülve, mint lomha állat
a ketrecében, emberi gondjaid elejtve…
(fölötted seregélycsapat rajzol hálót a magasba).
10 = 10
Egy elzörgő szekér nyomán és a bizonyosság,
s talán a semmi: kulcsszavak egy régi
mondatban… Szekér zörög a távoli úton
ebben a pillanatban, de a szavak
nincsenek sehol.
11 = 11
Van úgy, hogy azt hiszed, elejtetted
a fonalat. Nem találod a kezeid, vagy a lábad,
tested üres. De akkor, váratlanul, valaki
mindezt visszaadja. Sorsmátrixod bizonnyal
érthető lesz, de a kegyelem felfoghatatlan.
12 = 12
A végén el is tévesztheted (közben is persze),
rossz helyre ülsz, vagy állsz, ritmust
vétesz. Utolsó karód földbe ütve eltörik.
Megérkezel. Visszanézve látod,
hogy a kezdetekhez értél. Az origó te vagy,
és úgy tűnik, a Nap-Hold oszlop is.
2010. augusztus 21., szombat
Út-vonal indikátor
land art munka a Malom-gáton
2010
A Kék-Kálló völgye, másképpen: Malom-gát,
természetvédelmi terület, részben ebből adódik,
hogy augusztusban parlagfűvel minden lépte
alatt találkozik az arra járó. Kitapostam egy
hosszú ösvényt a magas fűben, aztán újra végig-
járva az utat visszahajtottam egy-egy telt bugájú,
virágzás előtt álló parlagfüvet és papírsapkát
tettem rá.
Ezzel az egyszerű gesztussal arra szeretném
felhívni a figyelmet, hogy az embernek - más
választása nem lévén - együtt kell élnie a
természettel, akkor is, ha az ellene fordul.
A természet, a föld közelítése csak alázattal
lehetséges, de mellette, a játék, a művészet
eszközeivel is: talán a land art sem más, mint
közös játék a Föld-anyával.
A munka végén arra gondoltam, hogy a parlagfű
allergia oka - nagy áttételekkel - ember és
természet kapcsolatának végzetes szétesésében
kereshető.
land art munka a Malom-gáton
2010
A Kék-Kálló völgye, másképpen: Malom-gát,
természetvédelmi terület, részben ebből adódik,
hogy augusztusban parlagfűvel minden lépte
alatt találkozik az arra járó. Kitapostam egy
hosszú ösvényt a magas fűben, aztán újra végig-
járva az utat visszahajtottam egy-egy telt bugájú,
virágzás előtt álló parlagfüvet és papírsapkát
tettem rá.
Ezzel az egyszerű gesztussal arra szeretném
felhívni a figyelmet, hogy az embernek - más
választása nem lévén - együtt kell élnie a
természettel, akkor is, ha az ellene fordul.
A természet, a föld közelítése csak alázattal
lehetséges, de mellette, a játék, a művészet
eszközeivel is: talán a land art sem más, mint
közös játék a Föld-anyával.
A munka végén arra gondoltam, hogy a parlagfű
allergia oka - nagy áttételekkel - ember és
természet kapcsolatának végzetes szétesésében
kereshető.
2010. július 31., szombat
Volt egy pont…
(Derecskei elégia)
… volt egy pont, miután azt hittem,
hogy a keserű füstökben
aszalódott elégiák ideje lejárt, és a
csillagok fagyos láza sem dereng
már soha a szemekben…
– az élet közkedvelt játékszerként
libeg a térben, tehetetlenségi
ereje hullámokat vet, mint szemhéjak
vegetatív rezdülései a bicikliút mentén;
baráti gesztusok álldogálnak a kavicságyon,
hosszan kivárva, mielőtt küllős
kerekeik tovagurulnának –
… de tévedtem. Nagy áramlatokba
lépve előfordul ez: elszántan
hajazva át az időt percről-percre,
visszafelé és előre is néha, nem
marad sok a mentségekből –
üresen állnak mind a
porukat tartó edények …
– eltűntek a mérgek is, dobozokba
rakták és elvitték valamennyit a kifosztott
bálákkal együtt: valaki levetette reggeli
kávéval leöntött tragédiáját, aztán
idegenekre ruházta –
… úgy látom, rosszul gondoltam
néhány dolgot, mint ezt is; a hajnali
hűvösség bánata, vagy a fény
teteméhez közelítő esté megrázza
a szívet bármely időben,
fájáról lassú múlás telt
gyümölcse hull …
(Derecskei elégia)
… volt egy pont, miután azt hittem,
hogy a keserű füstökben
aszalódott elégiák ideje lejárt, és a
csillagok fagyos láza sem dereng
már soha a szemekben…
– az élet közkedvelt játékszerként
libeg a térben, tehetetlenségi
ereje hullámokat vet, mint szemhéjak
vegetatív rezdülései a bicikliút mentén;
baráti gesztusok álldogálnak a kavicságyon,
hosszan kivárva, mielőtt küllős
kerekeik tovagurulnának –
… de tévedtem. Nagy áramlatokba
lépve előfordul ez: elszántan
hajazva át az időt percről-percre,
visszafelé és előre is néha, nem
marad sok a mentségekből –
üresen állnak mind a
porukat tartó edények …
– eltűntek a mérgek is, dobozokba
rakták és elvitték valamennyit a kifosztott
bálákkal együtt: valaki levetette reggeli
kávéval leöntött tragédiáját, aztán
idegenekre ruházta –
… úgy látom, rosszul gondoltam
néhány dolgot, mint ezt is; a hajnali
hűvösség bánata, vagy a fény
teteméhez közelítő esté megrázza
a szívet bármely időben,
fájáról lassú múlás telt
gyümölcse hull …
2010. június 9., szerda
Jegyzetlapok egy szemétgyűjtő konténerből
Az alább következő szöveg talán egy mizantróp írástudótól származik, talán egy hitehagyott, zavaros elme szülte. A jegyzetfüzet, amelyből a lapok kiestek, bizonyosan elkeveredett a konténerben. A néhány sűrűn teleírt lap tartalmát – amelyek egy véletlen folytán jutottak birtokomba – minden változtatás és hozzáadás nélkül adom tovább.
„… most megint ez jön terítékre, mint egy régen elfelejtett vita: valami ostoba pörlekedés egy semmiségen, a lét jeleinek árnyékát kavaró dühös beszélgetés feltoluló, zavaros szavai összefüggéstelenül, előkeveredik az árulás megint; egy mocsokban úszó és bezárni készülő piac lázas reszketése a levegőben a szeméthalmok fölött, az emberi roncsok számára egyetlen menedék a mindvégig működő agy vegetatív ösztöneként; az árulás-elárulás szisztémája kitörölhetetlen, pedig már nincs kinek el- vagy feladni az embert, talán, ha lehetne, egy metafizikus hivatalban a mindenek fölött álló hatalomnak befújni, beárulni, az Isten ítélőszékéhez oldalajtót keresve névtelenül feldobni az egész bandát, tudván azért, hogy Isten nem venné jó néven ezt, és előtte névtelennek maradni is lehetetlen, milyen csapdahelyzet ez nemde, ha hihetném mégis, hogy ez lehetséges volna…, ahogy az Ember fiát adta fel Júdás, persze ez erősen sántít, mert ő a papoknak árulta el a Mestert, akiket hivatali pozíciójukon kívül más nem érdekelt akkoriban sem, de az ő kolosszális árulásukat egy lapon nem is volna szabad említeni Júdáséval, aki valószínű, hogy Isten fölötti kétségbeesésében tette amit tett, mert bár szemtől-szemben ült fiával, mégsem bírta hinni egyiküket sem, a papok és Isten kapcsolatáról pedig jobb ha nem beszélünk…, Júdás-fattyak gyomkertje lett a világ, de már elárulni sincs kit, az egész vircsaftot együtt lehetne bemártani csak, hiszen itt mindenki mindenkit eladott már, ha nem is magát elsőként, az érzékenyebbje kivárt kissé, futott egy-két kört, hogy a legvastagabb jutalékot önmagáért kapja, gyűlölettől szikrázó szemekkel köpni be mindenkit, egyben, de tán nem is kellene átkozódni közben, fullasztó grimaszokat vetve, csak elsorolni sorban keményre fagyott szürke arccal, csak a jég alatt lángolva, vagy a fene bánja, káromkodva engedni szabadjára gyalázatáról kelt történeteit, démonokat idézve meg minden ocsmány szóval, Istent citálni Isten előtt, a fareteszes oldalajtó fedezékében, mert neki lehetne árulkodva átkozódni már csak, de ez a bagázs elvetélte Őt: küretet csinált az anyagon, hiába rejtőzött méhébe, megtalálták a szennyes bábakezek, megérintették végtelen számú csodáit s azt mondták, nincs …
…elmondtam ezeket a misszionárius-ügynököknek is, talán helyenként zavarodottan és összekuszálódva jöttek nyelvemre a szavak, mintha meg is ijesztettem volna őket hirtelen fellobbanó előadásommal, de később aztán megnyugodtak, miután látták, hogy érdeklődöm portékájuk iránt, házról házra jártak a furcsa alakok, egy új eszmét kínáltak hosszasan kántálva róla, kincstári lelkesedéssel, miközben elegáns öltönyükön vér folyt alá a nyakukba láncként összefűzött birkaszívekből, még eleven, véres lüktetés volt mindegyik, s beszéd közben fejük egyre jobban lecsüngött a súly alatt, talán kasztjuk jelvényeként viselték, vagy a hatás kedvéért, hogy a delikvens, ha már ajtót nyitott, azonnal kötélnek álljon és rögvest megvásároljon egy lámpaernyőt meg egy hozzá tartozó faparazsas vasalót; ez lett volna a vadonatúj gondolat: égess foltokat testedre a vasalóval, s miközben üvöltesz a fájdalomtól a lámpaernyő szövetére verseket firkálj a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amiket el kell venned csupán, és ez igenis humánus és emberbarát módszer, felváltva ecsetelték egymás szavába vágva, hogy a fájdalmat meg kell tapasztalni, ezt mindenki belátja, különben elpuhulás és degenerálódás jön az üres élvezetek habzsolása nyomán, és a létezés nehézségeit is ismerjük, mindannyiunknak vannak problémái, de úrrá lenni mindkettőn egyszerű lesz, ha szellemi magaslatok felé vesszük az irányt, a vezetést pedig múzsákra bízzuk, s ez a dolog igen népszerű, sikere van, és még sehonnan sem távoztak üres kézzel, ahová bekopogtak, de nem akartak túl sokáig társalogni, mint mondták, ha valakit győzködni kell e nemes eszmékről és remek gyakorlatról, már régen rossz, különben is, még számos emberhez szeretnének eljutni, minden emberi lényt fel akarnak keresni és feltárni nekik üdvözítő gondolataikat erről az eddig nem is sejtett glóbikus egységről, amit a szóban forgó tárgyak teljesítenek be, s felvenni megrendeléseiket az ernyőkre és vasalókra, nem értették, hogy miket hordok össze nekik árulásról, feldobásról, nyakukat is egyre jobban húzta a lassanként kivérző sok birkaszív, aztán mégis én kergettem el őket, dührohamot kaptam éneklő hangjuktól, összetapostam a sokáig arcom előtt himbált lámpaernyőt és az időközben felizzított vasalóval együtt a csatornába hajítottam, miközben vad erővel arcukba üvöltöttem egy lámpaernyőre tervezett versemet, ami már sohasem fog megszületni…, hanyatt-homlok menekültek el, de szenvedéseim ezzel mégsem értek véget, mert az én legnagyobb árulásom a magányom, aminek súlya egyfolytában nyom, ez az üres börtön, aminek ablakából szomszédos börtönablakokra látni, szürkére fagyott arcok néznek kifelé azokból is, de nem látják egymást, csak a misszionárius-ügynököket várják lámpaernyőikkel és vasalóikkal, hírük messze megelőzi érkezésüket, mert mindennél jobban vágynak arra, hogy összeégetett bőrrel, a fájdalomtól sokkolva himnuszt költsenek a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amelyekért a kezüket kell kinyújtani csupán…”
Az alább következő szöveg talán egy mizantróp írástudótól származik, talán egy hitehagyott, zavaros elme szülte. A jegyzetfüzet, amelyből a lapok kiestek, bizonyosan elkeveredett a konténerben. A néhány sűrűn teleírt lap tartalmát – amelyek egy véletlen folytán jutottak birtokomba – minden változtatás és hozzáadás nélkül adom tovább.
„… most megint ez jön terítékre, mint egy régen elfelejtett vita: valami ostoba pörlekedés egy semmiségen, a lét jeleinek árnyékát kavaró dühös beszélgetés feltoluló, zavaros szavai összefüggéstelenül, előkeveredik az árulás megint; egy mocsokban úszó és bezárni készülő piac lázas reszketése a levegőben a szeméthalmok fölött, az emberi roncsok számára egyetlen menedék a mindvégig működő agy vegetatív ösztöneként; az árulás-elárulás szisztémája kitörölhetetlen, pedig már nincs kinek el- vagy feladni az embert, talán, ha lehetne, egy metafizikus hivatalban a mindenek fölött álló hatalomnak befújni, beárulni, az Isten ítélőszékéhez oldalajtót keresve névtelenül feldobni az egész bandát, tudván azért, hogy Isten nem venné jó néven ezt, és előtte névtelennek maradni is lehetetlen, milyen csapdahelyzet ez nemde, ha hihetném mégis, hogy ez lehetséges volna…, ahogy az Ember fiát adta fel Júdás, persze ez erősen sántít, mert ő a papoknak árulta el a Mestert, akiket hivatali pozíciójukon kívül más nem érdekelt akkoriban sem, de az ő kolosszális árulásukat egy lapon nem is volna szabad említeni Júdáséval, aki valószínű, hogy Isten fölötti kétségbeesésében tette amit tett, mert bár szemtől-szemben ült fiával, mégsem bírta hinni egyiküket sem, a papok és Isten kapcsolatáról pedig jobb ha nem beszélünk…, Júdás-fattyak gyomkertje lett a világ, de már elárulni sincs kit, az egész vircsaftot együtt lehetne bemártani csak, hiszen itt mindenki mindenkit eladott már, ha nem is magát elsőként, az érzékenyebbje kivárt kissé, futott egy-két kört, hogy a legvastagabb jutalékot önmagáért kapja, gyűlölettől szikrázó szemekkel köpni be mindenkit, egyben, de tán nem is kellene átkozódni közben, fullasztó grimaszokat vetve, csak elsorolni sorban keményre fagyott szürke arccal, csak a jég alatt lángolva, vagy a fene bánja, káromkodva engedni szabadjára gyalázatáról kelt történeteit, démonokat idézve meg minden ocsmány szóval, Istent citálni Isten előtt, a fareteszes oldalajtó fedezékében, mert neki lehetne árulkodva átkozódni már csak, de ez a bagázs elvetélte Őt: küretet csinált az anyagon, hiába rejtőzött méhébe, megtalálták a szennyes bábakezek, megérintették végtelen számú csodáit s azt mondták, nincs …
…elmondtam ezeket a misszionárius-ügynököknek is, talán helyenként zavarodottan és összekuszálódva jöttek nyelvemre a szavak, mintha meg is ijesztettem volna őket hirtelen fellobbanó előadásommal, de később aztán megnyugodtak, miután látták, hogy érdeklődöm portékájuk iránt, házról házra jártak a furcsa alakok, egy új eszmét kínáltak hosszasan kántálva róla, kincstári lelkesedéssel, miközben elegáns öltönyükön vér folyt alá a nyakukba láncként összefűzött birkaszívekből, még eleven, véres lüktetés volt mindegyik, s beszéd közben fejük egyre jobban lecsüngött a súly alatt, talán kasztjuk jelvényeként viselték, vagy a hatás kedvéért, hogy a delikvens, ha már ajtót nyitott, azonnal kötélnek álljon és rögvest megvásároljon egy lámpaernyőt meg egy hozzá tartozó faparazsas vasalót; ez lett volna a vadonatúj gondolat: égess foltokat testedre a vasalóval, s miközben üvöltesz a fájdalomtól a lámpaernyő szövetére verseket firkálj a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amiket el kell venned csupán, és ez igenis humánus és emberbarát módszer, felváltva ecsetelték egymás szavába vágva, hogy a fájdalmat meg kell tapasztalni, ezt mindenki belátja, különben elpuhulás és degenerálódás jön az üres élvezetek habzsolása nyomán, és a létezés nehézségeit is ismerjük, mindannyiunknak vannak problémái, de úrrá lenni mindkettőn egyszerű lesz, ha szellemi magaslatok felé vesszük az irányt, a vezetést pedig múzsákra bízzuk, s ez a dolog igen népszerű, sikere van, és még sehonnan sem távoztak üres kézzel, ahová bekopogtak, de nem akartak túl sokáig társalogni, mint mondták, ha valakit győzködni kell e nemes eszmékről és remek gyakorlatról, már régen rossz, különben is, még számos emberhez szeretnének eljutni, minden emberi lényt fel akarnak keresni és feltárni nekik üdvözítő gondolataikat erről az eddig nem is sejtett glóbikus egységről, amit a szóban forgó tárgyak teljesítenek be, s felvenni megrendeléseiket az ernyőkre és vasalókra, nem értették, hogy miket hordok össze nekik árulásról, feldobásról, nyakukat is egyre jobban húzta a lassanként kivérző sok birkaszív, aztán mégis én kergettem el őket, dührohamot kaptam éneklő hangjuktól, összetapostam a sokáig arcom előtt himbált lámpaernyőt és az időközben felizzított vasalóval együtt a csatornába hajítottam, miközben vad erővel arcukba üvöltöttem egy lámpaernyőre tervezett versemet, ami már sohasem fog megszületni…, hanyatt-homlok menekültek el, de szenvedéseim ezzel mégsem értek véget, mert az én legnagyobb árulásom a magányom, aminek súlya egyfolytában nyom, ez az üres börtön, aminek ablakából szomszédos börtönablakokra látni, szürkére fagyott arcok néznek kifelé azokból is, de nem látják egymást, csak a misszionárius-ügynököket várják lámpaernyőikkel és vasalóikkal, hírük messze megelőzi érkezésüket, mert mindennél jobban vágynak arra, hogy összeégetett bőrrel, a fájdalomtól sokkolva himnuszt költsenek a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amelyekért a kezüket kell kinyújtani csupán…”
2010. június 8., kedd
2010. május 14., péntek
2010. május 13., csütörtök
Egyemeletnyi fölény
(Violának)
Egyemeletnyi fölény: az utca innen,
mindkét irányba átlátható és érzékelhető
minden mozgás, a legkisebb is;
macskasurranás, madár-iszony, még a bor
illata is felszáll az erkélyre, valaki ivott odalenn
a fejét hátravetve, most odébbáll – látom –
lomhán, reménytelenül.
Egyemeletnyi fölény: a szemközti ház
suta oromzat-díszéről Beethoven néz át
a fehérre meszelt kőpor alól – egykedvűen
tekint a semmibe –, egymagasságban velem,
bár az ő helye sokemeletes szédület:
hány lépcső vajon a csillagok szintje?
Alatta, a zenepalotát másoló földszintes
házban a féregirtó lakik, tábláján
gázmesternek titulálja magát a mogorva,
titokzatos öregúr. Talán a IX. hangjaira töltögeti
palackjait odabenn, míg én a VIII. neszeit-zörejeit
figyelem, a kerületét, s azt kell hinnem,
hogy a világ legkülönösebb pontjainak
egyikére vetődtem.
(Violának)
Egyemeletnyi fölény: az utca innen,
mindkét irányba átlátható és érzékelhető
minden mozgás, a legkisebb is;
macskasurranás, madár-iszony, még a bor
illata is felszáll az erkélyre, valaki ivott odalenn
a fejét hátravetve, most odébbáll – látom –
lomhán, reménytelenül.
Egyemeletnyi fölény: a szemközti ház
suta oromzat-díszéről Beethoven néz át
a fehérre meszelt kőpor alól – egykedvűen
tekint a semmibe –, egymagasságban velem,
bár az ő helye sokemeletes szédület:
hány lépcső vajon a csillagok szintje?
Alatta, a zenepalotát másoló földszintes
házban a féregirtó lakik, tábláján
gázmesternek titulálja magát a mogorva,
titokzatos öregúr. Talán a IX. hangjaira töltögeti
palackjait odabenn, míg én a VIII. neszeit-zörejeit
figyelem, a kerületét, s azt kell hinnem,
hogy a világ legkülönösebb pontjainak
egyikére vetődtem.
2010. május 11., kedd
.JPG)
2010. május 9., vasárnap
2010. május 8., szombat
A szomorú hangú kutya
A szomorú hangú kutya minden bizonnyal
önmaga ellen fordul, ha emberi értelme van,
de szenvedései akkor valószínűleg
az elviselhetetlenségig fokozódnak,
mert képességek és eszközök híján
öngyilkossági kísérlete lehetetlen.
A szomorú hangú kutya kínja emberi,
elnyújtott vonítása humanizált – itt, ahol az élet
sűrűsége átlép egy küszöböt, minden az már:
megrendítően, megrettentően az –,
és mindenkit, aki hallja, szívén talál.
A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról
beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul
pontosabban. A villámcsapás fényerejével
világít a létezés be nem gyógyuló sebébe:
a vérző és eleven anyagba, amiben itt és most
helyet kaptunk: kutya és ember.
A szomorú hangú kutya nyughatatlan, lázadó,
máskor egykedvűnek érzett üvöltése szólító erejű:
sors- és akaratközlés. Néha e különös hangra
ébredek, máskor arra alszom el. Lassan felismerem
hangsúlyait, mintha érteni vélném a hirtelen
ritmusváltásokat, kisebb-nagyobb szüneteit.
Biztosan érezni, hogy ugyanarról
a megfejthetetlen, kínzó rejtélyről beszél.
A szomorú hangú kutyát még nem láttam, nem tudom,
gazdája, otthona van-e? Jószerivel azt sem,
honnan jön a hangja, egyszer csak megszólal,
talán fentről, a fölöttem lévő emeletek
valamelyikéről, vagy kintről, és távolsága is
megítélhetetlen. De tudom, hogy visszavonhatatlanul
van itt, a hangja közönséges realitás,
ahogy hallgató jelenlétem is az.
A szomorú hangú kutya minden bizonnyal
önmaga ellen fordul, ha emberi értelme van,
de szenvedései akkor valószínűleg
az elviselhetetlenségig fokozódnak,
mert képességek és eszközök híján
öngyilkossági kísérlete lehetetlen.
A szomorú hangú kutya kínja emberi,
elnyújtott vonítása humanizált – itt, ahol az élet
sűrűsége átlép egy küszöböt, minden az már:
megrendítően, megrettentően az –,
és mindenkit, aki hallja, szívén talál.
A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról
beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul
pontosabban. A villámcsapás fényerejével
világít a létezés be nem gyógyuló sebébe:
a vérző és eleven anyagba, amiben itt és most
helyet kaptunk: kutya és ember.
A szomorú hangú kutya nyughatatlan, lázadó,
máskor egykedvűnek érzett üvöltése szólító erejű:
sors- és akaratközlés. Néha e különös hangra
ébredek, máskor arra alszom el. Lassan felismerem
hangsúlyait, mintha érteni vélném a hirtelen
ritmusváltásokat, kisebb-nagyobb szüneteit.
Biztosan érezni, hogy ugyanarról
a megfejthetetlen, kínzó rejtélyről beszél.
A szomorú hangú kutyát még nem láttam, nem tudom,
gazdája, otthona van-e? Jószerivel azt sem,
honnan jön a hangja, egyszer csak megszólal,
talán fentről, a fölöttem lévő emeletek
valamelyikéről, vagy kintről, és távolsága is
megítélhetetlen. De tudom, hogy visszavonhatatlanul
van itt, a hangja közönséges realitás,
ahogy hallgató jelenlétem is az.
2010. május 4., kedd
Egy éve és pár hete, hogy Bolíviában, Santa Cruz-ban meggyilkolták Magyarosi Árpádot, aki a tanítványunk volt. A hírt, elsőre, hitetlenkedve fogadtam, de aztán dőlni kezdtek a képek és az információk a sajtóból. A mészárlást nemzetközi botrány követte, amely máig nem ért véget. Soha nem fog kiderülni, hogy mi történt az előzményekben, és kevés híradás szól azóta a jelenlegi santa cruz-i helyzetről. A tragikus tény végérvényes. A fagyos döbbenetet, ami akkor hosszú ideig nem engedett el, az évforduló újra felidézte. A vers nem most, hanem akkoriban született.
…hallom a híreket,
hogy ők aztán hazamentek és aludni
tértek, miután lecsutakolták magukról a vért
meg a kivégzettek haláltusáját – arrafelé
kevés a víz és mindkettő mélyen
ivódott pórusaikba –, de a képek
az arcuk mögötti sötét falakra
tapadtak lekaparhatatlanul.
…hallom a híreket,
hogy a bázison már csak az őrök
és a hullák maradtak, s ez
mindenütt így van a megrendelt
gyilkosságok után, majd az egyre élénkülő
képek bejárták a kaszárnya termeit
és a katonák után mentek, egyszerre
tűnve fel heveny rémálmaikban.
…hallom a híreket,
hogy az egyiken óriási sas repült, ismeretlen
hegyek felől közelítve az alvókat – mind a százat –,
karmaiban arany szelence az élet titkaival és rejtelmes
kincseivel, a másikon fenyves, ahol
a fekete fák ágaikat lengetik, mint az angyalok
szárnyaikat, és alvadt vérrögöket
hullatnak a föld felé.
…hallom a híreket,
hogy e két kép gyötörte mind a százat, mélyen
aludtak az öldökléstől kimerülve, de hörögtek
és üvöltöttek is talán, álomi kínban és verítékben
fetrengve hosszan, amikor a sas fölébük ért és rájuk
nyitotta a csillogó szelencét, a fekete fenyvesben
pedig, talpuk alatt megszólaltak és nevükön
szólították őket az alvadt vérdarabok.
…hallom a híreket,
hogy ők aztán hazamentek és aludni
tértek, miután lecsutakolták magukról a vért
meg a kivégzettek haláltusáját – arrafelé
kevés a víz és mindkettő mélyen
ivódott pórusaikba –, de a képek
az arcuk mögötti sötét falakra
tapadtak lekaparhatatlanul.
…hallom a híreket,
hogy a bázison már csak az őrök
és a hullák maradtak, s ez
mindenütt így van a megrendelt
gyilkosságok után, majd az egyre élénkülő
képek bejárták a kaszárnya termeit
és a katonák után mentek, egyszerre
tűnve fel heveny rémálmaikban.
…hallom a híreket,
hogy az egyiken óriási sas repült, ismeretlen
hegyek felől közelítve az alvókat – mind a százat –,
karmaiban arany szelence az élet titkaival és rejtelmes
kincseivel, a másikon fenyves, ahol
a fekete fák ágaikat lengetik, mint az angyalok
szárnyaikat, és alvadt vérrögöket
hullatnak a föld felé.
…hallom a híreket,
hogy e két kép gyötörte mind a százat, mélyen
aludtak az öldökléstől kimerülve, de hörögtek
és üvöltöttek is talán, álomi kínban és verítékben
fetrengve hosszan, amikor a sas fölébük ért és rájuk
nyitotta a csillogó szelencét, a fekete fenyvesben
pedig, talpuk alatt megszólaltak és nevükön
szólították őket az alvadt vérdarabok.
2010. február 14., vasárnap
2010. január 30., szombat
2010. január 26., kedd
Ősbűn
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt tested árnyékát szegekkel
verem körül bárhol is járj az
enyém maradsz rabom leszel
rövid kötélre vetett állat
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt az voltál eddig mindenütt
amíg házunk a puszta volt felette
kék fészek a menny amíg
otthonos volt a kozmosz
és Istenünk alvó karunkra hajolt
fejünk mellé a sívár földön
egyek voltunk álomban és ébren
mint a fák magasban és mélyben
ha gyökér és lomb helyet cserélt is
gyümölcsöt alant hozva néha
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezután csak a kereszt
alatt tested helyét szegekkel verem
ki enyém maradsz bárhol is járj
de karnyújtásnyira ha vagy
húsodat ütöm át ha akarom mert
holnaptól farkasod leszek
testvéred már csak a kereszt
alatt erőtlenné teszlek védtelenné
majd ott keresd ha van hited
ha együtt állunk a kereszt
alatt fejed fölött Őnála csak
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt tested árnyékát szegekkel
verem körül bárhol is járj az
enyém maradsz rabom leszel
rövid kötélre vetett állat
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt az voltál eddig mindenütt
amíg házunk a puszta volt felette
kék fészek a menny amíg
otthonos volt a kozmosz
és Istenünk alvó karunkra hajolt
fejünk mellé a sívár földön
egyek voltunk álomban és ébren
mint a fák magasban és mélyben
ha gyökér és lomb helyet cserélt is
gyümölcsöt alant hozva néha
Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezután csak a kereszt
alatt tested helyét szegekkel verem
ki enyém maradsz bárhol is járj
de karnyújtásnyira ha vagy
húsodat ütöm át ha akarom mert
holnaptól farkasod leszek
testvéred már csak a kereszt
alatt erőtlenné teszlek védtelenné
majd ott keresd ha van hited
ha együtt állunk a kereszt
alatt fejed fölött Őnála csak
2010. január 23., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)