különböző anyagok
71 X 50 cm
2009
2010. május 14., péntek
2010. május 13., csütörtök
Egyemeletnyi fölény
(Violának)
Egyemeletnyi fölény: az utca innen,
mindkét irányba átlátható és érzékelhető
minden mozgás, a legkisebb is;
macskasurranás, madár-iszony, még a bor
illata is felszáll az erkélyre, valaki ivott odalenn
a fejét hátravetve, most odébbáll – látom –
lomhán, reménytelenül.
Egyemeletnyi fölény: a szemközti ház
suta oromzat-díszéről Beethoven néz át
a fehérre meszelt kőpor alól – egykedvűen
tekint a semmibe –, egymagasságban velem,
bár az ő helye sokemeletes szédület:
hány lépcső vajon a csillagok szintje?
Alatta, a zenepalotát másoló földszintes
házban a féregirtó lakik, tábláján
gázmesternek titulálja magát a mogorva,
titokzatos öregúr. Talán a IX. hangjaira töltögeti
palackjait odabenn, míg én a VIII. neszeit-zörejeit
figyelem, a kerületét, s azt kell hinnem,
hogy a világ legkülönösebb pontjainak
egyikére vetődtem.
(Violának)
Egyemeletnyi fölény: az utca innen,
mindkét irányba átlátható és érzékelhető
minden mozgás, a legkisebb is;
macskasurranás, madár-iszony, még a bor
illata is felszáll az erkélyre, valaki ivott odalenn
a fejét hátravetve, most odébbáll – látom –
lomhán, reménytelenül.
Egyemeletnyi fölény: a szemközti ház
suta oromzat-díszéről Beethoven néz át
a fehérre meszelt kőpor alól – egykedvűen
tekint a semmibe –, egymagasságban velem,
bár az ő helye sokemeletes szédület:
hány lépcső vajon a csillagok szintje?
Alatta, a zenepalotát másoló földszintes
házban a féregirtó lakik, tábláján
gázmesternek titulálja magát a mogorva,
titokzatos öregúr. Talán a IX. hangjaira töltögeti
palackjait odabenn, míg én a VIII. neszeit-zörejeit
figyelem, a kerületét, s azt kell hinnem,
hogy a világ legkülönösebb pontjainak
egyikére vetődtem.
2010. május 11., kedd
.JPG)
2010. május 9., vasárnap
2010. május 8., szombat
A szomorú hangú kutya
A szomorú hangú kutya minden bizonnyal
önmaga ellen fordul, ha emberi értelme van,
de szenvedései akkor valószínűleg
az elviselhetetlenségig fokozódnak,
mert képességek és eszközök híján
öngyilkossági kísérlete lehetetlen.
A szomorú hangú kutya kínja emberi,
elnyújtott vonítása humanizált – itt, ahol az élet
sűrűsége átlép egy küszöböt, minden az már:
megrendítően, megrettentően az –,
és mindenkit, aki hallja, szívén talál.
A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról
beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul
pontosabban. A villámcsapás fényerejével
világít a létezés be nem gyógyuló sebébe:
a vérző és eleven anyagba, amiben itt és most
helyet kaptunk: kutya és ember.
A szomorú hangú kutya nyughatatlan, lázadó,
máskor egykedvűnek érzett üvöltése szólító erejű:
sors- és akaratközlés. Néha e különös hangra
ébredek, máskor arra alszom el. Lassan felismerem
hangsúlyait, mintha érteni vélném a hirtelen
ritmusváltásokat, kisebb-nagyobb szüneteit.
Biztosan érezni, hogy ugyanarról
a megfejthetetlen, kínzó rejtélyről beszél.
A szomorú hangú kutyát még nem láttam, nem tudom,
gazdája, otthona van-e? Jószerivel azt sem,
honnan jön a hangja, egyszer csak megszólal,
talán fentről, a fölöttem lévő emeletek
valamelyikéről, vagy kintről, és távolsága is
megítélhetetlen. De tudom, hogy visszavonhatatlanul
van itt, a hangja közönséges realitás,
ahogy hallgató jelenlétem is az.
A szomorú hangú kutya minden bizonnyal
önmaga ellen fordul, ha emberi értelme van,
de szenvedései akkor valószínűleg
az elviselhetetlenségig fokozódnak,
mert képességek és eszközök híján
öngyilkossági kísérlete lehetetlen.
A szomorú hangú kutya kínja emberi,
elnyújtott vonítása humanizált – itt, ahol az élet
sűrűsége átlép egy küszöböt, minden az már:
megrendítően, megrettentően az –,
és mindenkit, aki hallja, szívén talál.
A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról
beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul
pontosabban. A villámcsapás fényerejével
világít a létezés be nem gyógyuló sebébe:
a vérző és eleven anyagba, amiben itt és most
helyet kaptunk: kutya és ember.
A szomorú hangú kutya nyughatatlan, lázadó,
máskor egykedvűnek érzett üvöltése szólító erejű:
sors- és akaratközlés. Néha e különös hangra
ébredek, máskor arra alszom el. Lassan felismerem
hangsúlyait, mintha érteni vélném a hirtelen
ritmusváltásokat, kisebb-nagyobb szüneteit.
Biztosan érezni, hogy ugyanarról
a megfejthetetlen, kínzó rejtélyről beszél.
A szomorú hangú kutyát még nem láttam, nem tudom,
gazdája, otthona van-e? Jószerivel azt sem,
honnan jön a hangja, egyszer csak megszólal,
talán fentről, a fölöttem lévő emeletek
valamelyikéről, vagy kintről, és távolsága is
megítélhetetlen. De tudom, hogy visszavonhatatlanul
van itt, a hangja közönséges realitás,
ahogy hallgató jelenlétem is az.
2010. május 4., kedd
Egy éve és pár hete, hogy Bolíviában, Santa Cruz-ban meggyilkolták Magyarosi Árpádot, aki a tanítványunk volt. A hírt, elsőre, hitetlenkedve fogadtam, de aztán dőlni kezdtek a képek és az információk a sajtóból. A mészárlást nemzetközi botrány követte, amely máig nem ért véget. Soha nem fog kiderülni, hogy mi történt az előzményekben, és kevés híradás szól azóta a jelenlegi santa cruz-i helyzetről. A tragikus tény végérvényes. A fagyos döbbenetet, ami akkor hosszú ideig nem engedett el, az évforduló újra felidézte. A vers nem most, hanem akkoriban született.
…hallom a híreket,
hogy ők aztán hazamentek és aludni
tértek, miután lecsutakolták magukról a vért
meg a kivégzettek haláltusáját – arrafelé
kevés a víz és mindkettő mélyen
ivódott pórusaikba –, de a képek
az arcuk mögötti sötét falakra
tapadtak lekaparhatatlanul.
…hallom a híreket,
hogy a bázison már csak az őrök
és a hullák maradtak, s ez
mindenütt így van a megrendelt
gyilkosságok után, majd az egyre élénkülő
képek bejárták a kaszárnya termeit
és a katonák után mentek, egyszerre
tűnve fel heveny rémálmaikban.
…hallom a híreket,
hogy az egyiken óriási sas repült, ismeretlen
hegyek felől közelítve az alvókat – mind a százat –,
karmaiban arany szelence az élet titkaival és rejtelmes
kincseivel, a másikon fenyves, ahol
a fekete fák ágaikat lengetik, mint az angyalok
szárnyaikat, és alvadt vérrögöket
hullatnak a föld felé.
…hallom a híreket,
hogy e két kép gyötörte mind a százat, mélyen
aludtak az öldökléstől kimerülve, de hörögtek
és üvöltöttek is talán, álomi kínban és verítékben
fetrengve hosszan, amikor a sas fölébük ért és rájuk
nyitotta a csillogó szelencét, a fekete fenyvesben
pedig, talpuk alatt megszólaltak és nevükön
szólították őket az alvadt vérdarabok.
…hallom a híreket,
hogy ők aztán hazamentek és aludni
tértek, miután lecsutakolták magukról a vért
meg a kivégzettek haláltusáját – arrafelé
kevés a víz és mindkettő mélyen
ivódott pórusaikba –, de a képek
az arcuk mögötti sötét falakra
tapadtak lekaparhatatlanul.
…hallom a híreket,
hogy a bázison már csak az őrök
és a hullák maradtak, s ez
mindenütt így van a megrendelt
gyilkosságok után, majd az egyre élénkülő
képek bejárták a kaszárnya termeit
és a katonák után mentek, egyszerre
tűnve fel heveny rémálmaikban.
…hallom a híreket,
hogy az egyiken óriási sas repült, ismeretlen
hegyek felől közelítve az alvókat – mind a százat –,
karmaiban arany szelence az élet titkaival és rejtelmes
kincseivel, a másikon fenyves, ahol
a fekete fák ágaikat lengetik, mint az angyalok
szárnyaikat, és alvadt vérrögöket
hullatnak a föld felé.
…hallom a híreket,
hogy e két kép gyötörte mind a százat, mélyen
aludtak az öldökléstől kimerülve, de hörögtek
és üvöltöttek is talán, álomi kínban és verítékben
fetrengve hosszan, amikor a sas fölébük ért és rájuk
nyitotta a csillogó szelencét, a fekete fenyvesben
pedig, talpuk alatt megszólaltak és nevükön
szólították őket az alvadt vérdarabok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)