Szeghelyek
Álmomban…
Álmomban homokot csorgattam
öklömből nyitott tenyerembe
és vissza, céltalan. Úgy emlékszem,
hogy tekintetem a lassan omló
függőleges folyamra
szegeztem, és egyenként láthattam
minden aláhulló szemcsét.
Talán így hullámzik anyag és tér;
elfolyik lassan a kozmosz,
véget ér, egyetlen pont marad
utána, amiben eltűnt, aztán
valahonnan majd újratámad.
De erre később gondoltam csak,
ébredés után a képet láttam még
sokáig, magamat a homokban
ülve játszani, magára hagyott
gyerekként.
A rossz álom…
A rossz álom sokáig marad,
mint néha a rossz gondolat,
szemétből és vérből épülő gólem,
egyre nagyobbra duzzad és
hajol a szívhez, sohasem
nőve magasabbra.
A test folyton…
A test folyton nyomodban jár,
és mindenhová követ,
lesve az irányt amerre mész,
mit csinálsz, mire készülsz;
miként gyilkos az áldozatát,
figyel. Aztán egyszer
utadba áll és rád mutat.
Korrupttá tesz…
Korrupttá tesz a föld,
hízik, egyre magasabb lesz
a virágcserépben is,
begöngyöli a múló
telet, és kibuggyan
zsírosan, feketén.
Mennénk mi is…
(2011 Nagypéntek)
Mennénk mi is, mind, hitetlen
újra, megint látni a Messiást
– akárhányszor jönne el –,
hogy segít-e fián az Isten,
ha kell, mert nagy bajban van
most, megölik menthetetlen,
kiszenved a kínzókereszten;
s ha rajta nem, rajtunk hogyan?
De harmadnapra feltámadott,
bár nem tudjuk, hogy ki tette,
csak kérdezzük egyre, ki vette
ki a Seolból; áldott legyen az, áldott.
