Újkőkor I. (analógiák)
különböző anyagok 96 x 72 cm
2009

Ősbűn

Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt tested árnyékát szegekkel
verem körül bárhol is járj az
enyém maradsz rabom leszel
rövid kötélre vetett állat

Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezentúl csak a kereszt
alatt az voltál eddig mindenütt
amíg házunk a puszta volt felette
kék fészek a menny amíg
otthonos volt a kozmosz

és Istenünk alvó karunkra hajolt
fejünk mellé a sívár földön
egyek voltunk álomban és ébren
mint a fák magasban és mélyben
ha gyökér és lomb helyet cserélt is
gyümölcsöt alant hozva néha

Holnaptól farkasod leszek
testvéred ezután csak a kereszt
alatt tested helyét szegekkel verem
ki enyém maradsz bárhol is járj
de karnyújtásnyira ha vagy
húsodat ütöm át ha akarom mert

holnaptól farkasod leszek
testvéred már csak a kereszt
alatt erőtlenné teszlek védtelenné
majd ott keresd ha van hited
ha együtt állunk a kereszt
alatt fejed fölött Őnála csak

Fal-rajzok III.
akvarell, tus 50 x 50 cm
2008

Fal-rajzok I.
akvarell, tus 50 x 50 cm
2008

Tányér
akvarell, papír gézzel fedve, gipszes alapozással 37 x59 cm
2009

"Zsuzsánna és egy vén"
assamblage 67 x 58 cm
2009-2010

Játék és dada. Volt idő, amikor a dadát fontosnak éreztem, egyedül érvényesnek és máig hatónak a klasszikus avantgárdból. Akkoriban azt hittem, hogy a dada már nem lázadás, és minden jelenség alatt-mögött fellelhető valamiképp, amire a posztmodern (vagy transzavantgard) címkét rá lehet ragasztani. Attitűdöt, közelítést vagy alkotói technikát jelentett-jelenthetett, vagy azt, amire a művésznek szüksége volt belőle.
Most úgy vélem, hogy a dada ma is lázadás - igazi -, állja az időt. Nem a polgár- és közízléspukkasztás miatt (hol van már a polgár - vagy pláne a nyárspolgár - és jelent-e bármit is ma a közízlés fogalma?), hanem mert most is úgy hat - nézve a tárgyiasult műveket és felidézve a korabeli akciókat - mint elsőre, mint amikor megszülettek. Aktualitásukból mit sem veszítettek, sem a mozgalom, sem az egyes művek. A "tömegek lázadásával" a művész szembeszegelte - néha szó szerint - a sajátját, és ez metafizikailag, akkor, rendben volt.
Úgy volt fejbeütő, hogy nem vált cinikussá, a közönség érezte csak annak. A művész szembesítette a polgárt - az akkorit - önnön cinizmusával és ízlésével és mindazzal, amit a művészetről gondolt.
Amit ma dadának látunk, az bizony - a legtöbb esetben - a művész saját, háztáji cinizmusa és művészi ízlésének mélyrepülése, amivel provokálni szeretné a nézőt, alulról döfködve sokat próbált ingerküszöbét. (Ezért oly szánalmas minden esetben.) És a néző sem akarja már felvenni ezt a kesztyűt.
Ez a vers nem dadaista, sőt mondhatni, egészen konkrét. Inkább csak megidézni szeretné a dadát. Remélve - persze -, hogy képes rá. Az ef Zámbó performansz csak kiinduló pontot jelentett, fontos mozzanatként, a vers nem arról szól.


Rhythm and brass
(Tempó és pofátlanság)
ef Zámbó István
performanszához


A hangzavartól kábán
elvonultak a zenészek
mind és a bámész népek
is szétfutottak százláb

ki a mezőnek ki a
tengernek vágott
vagy a blokkházak
rejtelmes odvaiba

bújt süketen és némán
a zenétől szemük tükrére
tegeket firkált a sok vad
hang meg is vakítván

őket akik dallamra vágytak
de hamisra báván igazra
nem csak hamisra mindig
rózsaszín nyálat

csorgató melódiára
"bélsár ömlik rózsaszín
malacból" más kellett volna
tán de annak valódi ára

több annál minthogy
süketen-vakon bújj el
szürke panelbe avagy
világgá ringott

lépteken s hajókon halkan
menekülj innen ahol bélsár
ömlik rózsaszín malacból
s már nem csak a dalban

ezért kellett volna akkor
nekik valami megejtő szép
még mint a tetkón amin
a kovács lovat patkol

s ami szerencsét hoz
ez a zene sok volt azoknak
kiknek a légycsapó szent
tárgy és kezük biztosan céloz

A kariatidák archaizáló formát mutatnak, testük leegyszerűsített, stilizált ágyékkötőjük áttört rés. Karjuk jelzésszerűen sincs, inkább mitologikus alakok jeleinek tűnnek: talán hérosz-árnyak a lecsupaszított emberfigurák.
Átlátszó, vastag plexilemezt tartanak a fejükön, a víztiszta anyag messziről valószínűleg nem is látszik. Az eget, a mennyboltot, az univerzumot vagy a semmit hordozzák. A néző, a figurák közé sétálva, maga fölött továbbra is az égboltot látja, de egyszerre fölfedezi a szobrász-szilikonban a tenyérlenyomatokat a középen lévő magasfényű fémlemez két oldalán.
A munka üzenete az, hogy kapcsolódj be és légy társa a kariatidáknak, illeszd tenyereidet a lenyomatokba, s ezzel az egyszerű gesztussal élj át egy kozmikus élményt, a köznapi térből lépj át a kariatidák univerzális terébe.
A tükörképpel való szembesülés, az égbolt tartásával egyidőben, szintén fontos hatáselem. A józsefattilai felszólítás: ...."a mindenséggel mérd magad"... egyféle közvetítése.
A kariatida-figurák arányrendje, egymástól való távolságuk, magasságuk - a rögzítő fakockákkal együtt - modulra emlékeztet, s ez az egyetemességre utaló arányrend szintén lényegi mozzanata a munkának.

A Debrecenben elvetélt public art programra tervezett munkám. (A public art köz-művészetre volna fordítható, ha ennek magyarul lenne értelme. Mindenesetre közösségi tereken elhelyezett, az utca emberével közvetlenül kommunikáló művekre gondolhatunk.) Valahai kivitelezéséről még nem tettem le, a terv digitális, egyelőre makettje sincs. A nyílt pályázaton nem kapott lehetőséget a megvalósításra.
De miért is abortált Debrecenben ez az országos kezdeményezés? Első ízben két éve kerültek munkák a városba, azonban tavaly Debrecen már nem kért a public art-ból. A kimaradásról szóló döntés nyilván hivatalos volt, a mögötte lévő mérlegelést nem ismerjük.
Public art munkák elhelyezése a városban nem rossz ötlet, de nem úgy, ahogyan első ízben történt, kívülről-felülről kapva, a közönségnek minden önállóság nélkül kellett volna be- és elfogadnia valamit: művészet címszó alatt.
Ezért nem kitiltani kellett volna a városból, hanem létrehozni a public art sajátos debreceni változatát, ahogyan más helyszíneken is helyi variánsokat lehetett volna produkálni. Elsősorban erre vállalkozó helybeli művészek részvételével, akik otthon "vihetnék vásárra a bőrüket" a város közterein, s abban a közegben, ahol ismerik őket. De nem lett volna szabad virágcserép dekorációval alázni meg a debreceni kollégákat, bár maguk tehetnek róla, hogy megaláztattak, elfogadván a meghívást (Csapó utca) - ez távolról sem public art -, erre a feladatra egy csapat iskolásgyerek sokkal alkalmasabb lett volna.
Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy - minden erőfeszítés ellenére - Debrecenben máig nincs olyan progresszív művészeti, kulturális intézmény, amely határozott, önálló koncepció mentén szeretné honosítani a kortárs művészeteket városunkban. Az erre hivatott intézményben zűrzavart látni, karakteres művészeti program híján szerveződő eseményeket, amelyek célja a városmarketing s nem a művészet átgondolt közvetítése. (Pedig , mint tudjuk, a magas minőségű művészeti program a lehető legjobb városmarketing - nem pedig a football - és annyi pénzből, amennyiből a szóbanforgó intézmény gazdálkodik, ez már bőven lehetséges volna!) Részint ennek köszönhető, hogy az emlegetett intézmény körül mesterségesen kialakított zárt szellemi holdudvar - hazai viszonyainkra máig jellemzően - meglehetősen kisszerűnek és igencsak szegényesnek bizonyul.

Elmosódó Buddha-arc Japánból, alatta blogcím: "Munkák és napok", Hésziodosz költői művének címét vettem át - az ókori görög világ aranykorára (is) utalva ezzel -, aztán lentebb a legutóbbi kiállításom anyaga, majd Ikarosz következik képben és versben, megidézve a Breughel-remekművet és vele együtt a mitológiai történetet...
Túl vegyesnek látszik így egymás mellett? Távol-Keleti utazáson készült fotók, egy kiállítás fotódokumentációja, egymással vegyülő emlékek mitológiából, képzőművészetből versben megjelenve, persze, lehetséges, hogy így egyben, feltorlódott halmot, esetleges halmazt képeznek. Az év végi csendes emlék- és élményidézés jegyében ez a blog így indult, de egészen biztos, egy irányba megy majd: újabb napok és munkák felé. Ezt a sokféleséget - amely a későbbiekben helyenként akár még változatosabb lehet - teljes mértékben vállalom.
Mert az élmény "üzemanyag" a léleknek, olyan, mint az élelem és a víz a testnek. Élmények nélkül megvéknyul a szellem, a dolgok elközönségesednek, kiürül belőlük a tápláló anyag, a mindennapokat pedig egyetlen mardosó éhség tölti meg, aztán süket csend jön és semmi sem mozdul.

A Balkon
legfrissebb
számának on-line
melléklete, amely
a Ballon címet
viseli, Viola
Mű-Terem
Galériabeli
kiállításáról
közöl képeket,
és ezen a címen
érhető el.

http://www.balkon.hu/

A blog nyitóképe is ebbe a sorozatba tartozik: népi Buddha-ábrázolásokat illesztettem egymás után. Talán más megvilágosodottak, védőszentek vagy istenségek is lehetnek közöttük, ezt nem sikerült kiderítenem. A kisméretű szobrok, domborművek a 16.-17. századból valók, és ugyanazon a helyszínen találhatók. Zarándokhely ez a Tateyama hegységben, ahol a buddhizmus egy sajátos helyi változata alakult ki. Gyönyörű múzeuma is van, itt látható - többek között - a híres mandala, amely elmeséli a legendát a ráépülő hagyománnyal együtt.
Ezek, az idő viszontagságaival szembeszálló kő-figurák lassan visszatérni készülnek az érintetlen kőtömbök, fák, szabad vizek világába. Még buddha-ábrázatuk van, néhol már csak sejthetően, a természet előbb-utóbb visszaveszi őket. Az azonosítható, személyes Buddha-arc újra hieratikus maszkká lesz, vagy - Keleten maradva - az ember által faragott kő megint természeti formává, Buddha dharma-testének apró darabjává válik.