Fátyol Zoltán

Egy Borges portré / Portrait of Borges
Diane Arbus fotója
(Babának szeretettel)
 

J. L. Borges a Central-parkban áll 1968-ban, egyenes tartással,
öregesen szorítva botját a  földhöz. Kissé  félre és felfelé néz, a 
homállyal szembe talán, nem a lencsébe pillantva.Ez bizony itt
a világvég: New York-Manhattan szíve, lombtalan fák cikkcakk
vonala a ritkás avaron, mintha  végtelenbe futna és tűnne el a
semmiben. Háttér csupán ehhez az emberi lényhez, akinek
felbukkanási gyakorisága  e holt  terepen a  kombinatorika
szigorú  rendje  és számításai  szerint  inkább nulla, mint
egy felé közelített eddig, de most itt van, mégis, és mint
megcáfolhatatlan tény kap helyet az univerzum elemei
között. A fotó felrobban a néző arcában; az őrületnek
nincsenek  fokozatai, de itt érezni,  a  jelenvaló múlt
szétszóródó  repeszdarabjainak  süvítésében, hogy
a lehető legteljesebb. Egyre csak ott áll rezdületlen
a  kémiailag rögzített fényben, ami belőle  sugárzik.
Öltönye  és  cipője  nem vadonatúj már, itt minden
kopott és  végletekig elhasznált. A létezés átható,
abszurd detonációja is az  elöregedő szupernovák
beomló  lángjait  idézi inkább a  póztalan tekintet
raszterpontjain, semmint  a folytonos  alakváltás
tomboló energiáit. A portrét nézve kereset
lenül is megtalálni a tüskét,ami az arcba
szúr.  Érzékeny pontot  talál, és nyoma
sokáig  marad a bőrredőkön, nehezen
forradó aprócska sebhelyet hagyva
maga  után.  Pontnyi heget, ami
alatt friss szövet képződött. De
a csoda sohasem gyógyul be,
és ha  egyszer megjelent, 
joga van hozzá,hogy
újra  meg újra  
feltételeket
szabjon.